Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 

Kép

Egyedül ülök a szobámban. Körülöttem mindenhol csend honol. De ez a csend most nem vészjósló, mint régen. Megnyugtató. Erőt adó. Sejtelmes.
Eszembe jut a ma reggel. A lovammal a tengerparton vágtattunk. Csak mi ketten. Végignéztem a lágy habokkal szegélyezett, puha, fehér homokon, a végtelenségig elnyúló érintetlen természeten. A tenger horizontjának lágy görbülete mentén még csak akkor kezdett el kibukkanni a nap, és amikor az első sugarai ránk vetődtek, beugrattam Jamie-t vágtába. Egy ideig csak a halk lélegzetvételünk hallatszott, és a tompa puffanások, ahogy lovam patája a homokot érte.
Rengeteget köszönhetek neki. Segített, hogy rájöjjek, hogy az élet megy tovább, és soha nem szabad feladni.
Az egész egy borús májusi napon kezdődött. Aznap tudtam meg, hogy meghalt anyukám. Az idő, mintha csak a kedvemhez igazodna, egyre csak szürkébb és szürkébb lett. Egész nap a szobámban ültem, nem törődtem semmivel. Nem ettem, nem aludtam, egyre csak a sírás fojtogatott. Megijesztett a csend, de nem tudtam ellene mit tenni.
Ez 2 hétig ment így. Apukám akkor döntött úgy, hogy ebből elég volt. Gondolom programot akart csinálni, így kijelentette, hogy le fog vinni a lovardába aznap délután.
Bűntudat fogott el, ahogy elfeledett lovacskámra gondoltam, aki már biztosan csupa por és kosz. Nem mondtam semmit, de magamban elfogadtam a tényeket; ezt most nem fogom megúszni.
Amikor megérkeztünk és kiszálltam a kocsiból, apu mondta, hogy vigyázzak magamra, és legyek óvatos, de én csak bólintottam. Folyton azon volt, hogy beszédre bírjon, de a tőmondatoknál tovább nem jutottunk. Néha még addig sem.
Amikor beértem az istállóba, először a szekrényhez mentem, mielőtt meglátogattam volna Jamie-t, a lovat, akit még csikóként anyával vettünk és tanítottunk. Mára gyönyörű, hatalmas ménné cseperedett, és ereje teljében volt.
Odaértem a szekrényhez, kinyitottam. És csak álltam, a könnyek pedig folytak le az arcomon.
Anya holmijai. A kabátja. A pálcája. A csizmája, a hajkeféje, a törülközője.
Minden rá emlékeztetett.
Már épp belefeledkeztem volna a sírásba, amikor egyszercsak hangos nyerítést hallottam. Azonnal megismertem.
Kivettem egy kefét és egy vakarót, majd becsaptam a szekrényajtót, és rohantam Jamie-hez.
Magán kívül volt, amikor megismert. Hozzám dörgölte a fejét, belefújt a tenyerembe.
Amikor a copfomat kezdte rágcsálni halk nevetést hallattam. Már egészen elszoktam ettől, így elég furcsa hangot adtam ki magamból. Gyorsan feleszméltem, és elhagytam az arcomról a mosolyt.
Lecsutakoltam a lovam, és felhívtam apát, hogy jöjjön értem.
Még ettől a rövidke nevetéstől nyilvánvalóan jobban nézhettem ki, mert apa ezután minden nap lehordott a lovardába, én pedig furcsamód a lovam közelségétől egyre jobban éreztem magam. Eleinte csak a karámig mentünk, és bágyadtan figyeltem lovam ugrándozását, de egyre jobban felengedtem, és egy idő után már mosolyogva ültem a padon.
Aztán egyik nap eljutottam odáig, hogy felnyergeltem Jamie-t, és elindultunk az erdőbe. A kedvenc utamon mentem, ahol akadályok is vannak.
Jól telt az út, de ahol vágtázni szoktunk, visszafogtam Jamie-t. Ma nem megy. Talán holnap.
Így ment ez egy ideig, ha vágtáztunk is, csak röviden, összeszedetten. Semmi meggondolatlanság.
De egy idő után rájöttem, mi hiányzik. Annál önfeledtebb érzés nincs, mint mikor a lovam beugrik vágtába, érzem, hogy a teste elnyúlik, a hajam lobog a szélben, és vágtatunk bele a végtelenbe. Olyankor nincs akadály, nincsenek gondok. Csak mi vagyunk. A lovam és én.
A következő terepen ezt tettük. Csak vágtáztunk. Nem azért, mert kell, csak az érzés miatt. Csak úgy.
Miközben a szél az arcomba csapott, néhány könnycsepp is legördült az arcomon, de ráébredtem, hogy ez mostmár teljesen felesleges. A lovammal töltött két hónap után, azután, hogy anya meghalt, túl kell lépnem a múlton. Nem szabad feladni az életemet miatta, amikor ott van a jelen és a jövő is. Természetesen anya hiánya még most is fájó rés a szívemben, de mostmár tudom, hogy akármi van, az élet megy tovább. Soha többé nem fog feszélyezni a csend, és nem fogok olyan mély depresszióba süllyedni, mint az a pár nap volt. Nem is igazán emlékszem semmire, és ez megijeszt. Szinte élőhalottá váltam abban az időszakban.
De most itt vagyok, és ittvan Jamie is. A barátaim, a családom is mindig mellettem fognak állni. Soha többé nem leszek... egyedül.

(c) Lódobogás